2008. szeptember 20., szombat

Hontalan ember

Ezt a kifejezést loptam, azaz plagizáltam.
Kurt Vonnegutnak jelent meg egy könyve ezzel a címmel. Talán az egyik legjobb, azt hiszem, épp az utolsó. Micsoda "véletlen", Indianapolisban született, onnan költözött New Yorkba, és menetelt a világhírnév felé. Mi is épp ott éltünk 3,5 évig..Tavaly volt Vonnegut Éve Indyben. Április végén a közelünkben levő kis művészeti centrumban lett volna író-olvasó találkozó..remegve vártuk, hogy találkozni-beszélgetni fogunk vele.
Néhány nappal a kitűzött időpont előtt rövidke hír: Vonnegut elhunyt, mielőtt visszatért volna bölcsőjébe.
Szóval, hontalan ember. Azért is választottam ezt a címet, mert a könyv üzenete nagyon erősen hatott rám, amikor olvastam. Beszél az amerikai politikáról, sokat- támadván a Bush-kormányt, az emberiség mérhetetlen önzéséről, legyen szó pénzről, politikáról, hatalomról, vagy a Földünk kizsákmányolásáról..az emeberek egymás iránti elidegenedéséről, a szegregált családban felnövő gyerekekről, és még sok aktuális korproblémáról. Mottója beszédes:
"Nem igaz, hogy a Jó nem képes legyőzni a Rosszat. Csak az angyaloknak ugyanúgy kellene szerveződniük, mint a maffiának."

"Hontalan ember" más szemszögből. Régesrég, amikor olvastam Steinerenek Az egyes népszellemek missziói című könyvét, abban bukkantam rá valahol, hogy a szellemi fejlődés egy fokán az ember hontalanná válik, egyfajta világpolgárrá, amikor is sokféle hatást, szellemiséget magába szív, magáévá tesz. Egy következő lépcsőfok, amikor egy ember eggyé válik népének szellemével, és tudatos munkája során annak felemelkedését segíti.

Hogy én merre tartok? Hontalanságban élek egyelőre.
Hontalan ember vagyok, mint Vonnegut, és mint a steineri.

Tegnap Pesten sétáltam. Egyszerre ütött meg a város atmoszférája ismerős érzésekkel, illatokkal, színekkel, apró utcai történésekkel, mint mindig, és egyszerre voltam outsider is. Az újságpapírba burkolózott hajléktalanok, a padon éneklő romák, a csillogó üzletsorok, az összefirkált pesti bérházak mellett hivalkodó márkás szaküzletek, a gyros illata, a kisminkelt pesti nők bája egyszerre volt ismerős és nagyon távoli. Egyszerre otthon és egyszerre idegen.

Bementem egy aluljáróba, kiadtam 100 forintot a WC-díjra. Kaptam a kezembe két kocka előre letépett papírt és egy csúnya tekintetet, mert megzavartam a nénit a keresztrejtvényfejtésben.

Láttam sok morcos tekintetet, embereket, akik küzdenek nap mint nap a sorsuk ellen- figyelmen kívül hagyva mindazokat az apró csodákat, amelyek mellett elmennek.

Láttam sugárzó szellemiséget, többnyire a legnagyobb mocsok tetején.

Akkor kezdjük itt-WC-ben, mocsokban, aluljáróban keresni a fényt.

3 megjegyzés:

gemelcsi írta...

Eléggé egyetértek azzal amit írsz. Csak remélni szeretném, hogy innen nézve én is hontalan vagyok.
De talán épp ezért élek most éppen újra itthon. Hogy tehessek valamit. De bevallom a feladat nehezebb mint hittem. Nagyon hamar levágják az ember szárnyait. Egyenlőre még küzdök. De meddig?
Nagyon érdekel Vonnegut könyve. El fogom olvasni. Köszi

Noémi írta...

Valóban nagyon hamar lenyirbálják a szárnyakat- sajnos több ízben éreztem itthon, hogy az a nagy lelkesedés és szabadság erősen megcsappan, ami jellemez..Mégis tartani kell a frontot..emlékszel a tűzbogarakra?

Emőke írta...

Egyet ertek... S most ezert gondolom ugy, h nem fogok hazakoltozni. Nem is hianyzik annyira Budapest... Talan azert, mert en nem ott szulettem. Otevesen orszagot valtottunk es azota tobbszor koltoztem. Nem hontalannak kell ezt feltetlenul nezni... Az a szemszog boldogabba teszi az embert, ha inkabb ugy mondja, hogy több-honu vagyok! :-)