Ma jönnek a költöztetők. Dobozolunk. Minenünk szerteszét van szórva, kiselejtezve, szelektálva. Az agyunkban nincs ekkora rend. Nagyon nehéz elmenni. Három és fél év nagy idő. Megszoktuk, megszerettük. Nem is tudom, miért megyünk haza, hol a haza. A magyarságunk a fontos, a család, barátok, Európa? Hol vagyunk mi, hol teljesítjük be mindazt, amiért vagyunk? Korábban úgy éreztem, megyek haza Magyarországra lelkesedést vinni. Most csak fáj minden, amit itthagyok. Úgy érzem, nem tanultam eleget. Vagy tanulni akarok még. Nem találom a helyemet, sem a Göncölszekeret az égen.
Szeretem az amerikai állatvilágot. Az egyik kedvencem a világító bogár, a firefly. Tűzbogár. Fel-felvillan esténként a sötétben, foszforeszkáló kis pont a fák között. Mint megannyi csillag, úgy ragyognak az éjszakában az egymást kereső bogárkák. Eszembe jutnak az indiánok. Szent bogárként tisztelték, amely a sötétben fel-felragyogva az élet pillanatnyi szépségeit villantja meg, apró percekre. A tűzbogár rövid életű, törékenységében rejlik a szépsége. A felvillanó kis csodáiban, a múlandóságában, a fényhozó képességében. A múlékonyságban rejlő fényre, a halálban rejlő életre, az apró, tűnékeny csodákra hívja fel a figyelmet. Arra, hogy a tökéletes sötétben is felvillan mindig egy aprócska fény, ami a szellem világosságát hozza el.
Hogy méltóképp zárjam soraimat egy kis PUF-fal, "keresem a fényt, követem a fényt".
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése