Indián goodbye

Hét végén ismét a Conner Prairie múzeumban jártunk a gyerekekkel. Van ott egy indián telep, egy Delaware indián avat be népének máig is élő szokásaiba. Tapintatos, ha kérdezzük, felel, de nem "tukmál" sem filozófiát, sem hagyományt.
Minden alkalommal megállunk egyet énekelni, zenélni, dobolni vele- ő a vízidobját pergeti (mely egy rézedény, 1/3 részéig vízzel megtöltve), és állatbőr van rá kifeszítve, melyet használat előtt megnedvesít, hogy a bőr be ne repedjen az ütésektől. Kis tökből készült csörgőt ad a kezünkbe, melyben az eredeti magok vannak, ezek csörögnek, nyele tele csodás gyögyfűzött mintával, tetején lószőr csomó. Mikor kérdezem, hogyan tanulható ez a gyönyörű hímzés, csak annyit mond, életforma- megtanulod, s mint egy rutin, csukott szemmel megy-egyfajta meditációban. Elképesztő, hogy ilyet emberi kéz művel..
A dalok pergő ritmusúak, az ének mindig kicsit fájdalmas, nyekergő, elnyújtott, olyan, amit utánozni is csak csukott szemmel lehet- ezzel is kizárva a hétköznapi valóságot..Hihetetlen élmény belekerülni egy ilyen bűvkörbe, egy másfajta, sokkal kevésbé földi valóság érzetét adja.
Búcsúzáskor csak ennyit mond, Delaware nyelven: LAH-pee k-NOWL-wich, ami annyit tesz, "bízom abban, hogy még látjuk egymást"..
Az indiánoknak ugyanis nincs szava a búcsúra, mert úgy tartják, túl végleges.
Bízom abban, hogy látjuk még egymást.
Így köszönnek el.
Azt hiszem, én is így fogom tenni, Amerika.

New Orleans, Louisiana

Fogadjunk, hogy két dolog eszedbe fog jutni erről a városról. Jazz és hurrikán. Talált?
Éjszaka érkeztünk ide, pár órás "kitérő" volt a város, de nagyon élménydús, színes. Olyan 11 felé járt, mikor leparkoltuk a kocsit, és sétálni kezdtünk a belvárosban. Fülledt levegő, meleg.
És újra egy kellemes élmény:hihetetlen élő, lüktető város, bicikliző emberek, sétálók, beszélgetők, andalgók, babakocsisok, fiatalok, öregek..Nagyrészt feketék. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha én lennék az elefánt a porcelánboltban.
Belekeveredtünk egy utcai zenélésbe. Csak úgy, amolyan örömzene volt, nem meghirdetett koncert. Feketénél feketébb feketék fújták. Volt, aki hátizsákkal, porronggyal táncolt, munkából hazafelé megállva (valami pincérféle lehetett). Volt, aki sörösüveggel, pohárral a kezében, volt, aki tolókocsiban. A hallgatóság kábé 99,5 százaléka fekete. Azt hiszem, kevés pár perces koncertélmény volt ennyire magával ragadó. Mondjuk úgy, egy közös jelen- aztán mindenki megy tovább. Mi haza, Indiánába, a pincér lefeküdni, a babakocsisok lefektetni a babát, a piás kijózanodik, a szőke lány, akivel táncolt, talán átértékeli az éjszakát, a fekete nagyhajú lány túlteszi magát a szerelmi csalódáson.
Igen, jó volt egy kis közös jelen.

"Ó, a Central Parkban
horkoló piás
dzsungel mélyét járó
oroszlánvadász
kínai fogorvos
angol királynő-
A Nagy Masinában egy srófra jár ő.
Klassz, klassz, csuda klassz,
Klassz, klassz, csuda klassz,
Klassz, klassz, csuda klassz-
Sokféle a népség,
A gép ugyanaz."

Bokonon

New Orleans, Louisiana

Corpus Christi, Texas

Alamo, San Antonio, Texas

Még nem írtam San Antonióról

Texas egyik legnagyobb városa San Antonio(nem tudom, melyik a legnagyobb, nagybátyám mestere a méreteknek..mellesleg ez a része nem is érdekel).
Célállomásunk ez a (számomra) kedves város volt- főként azért, mert itt él a nagybátyám. Külön hálás vagyok ezért neki, hogy lakhelyül nem pl. Dallast választotta, vagy Cincinatti-t- ugyanis nagy Ámerikában ez a város lett a szívem csücske, itt éreztem magam a leginkább "otthon", vagy legalábbis komfortosan.
Valószínűleg közrejátszott ebben a város erősen mediterrán jellege, a spanyol- mexikói hatás, a klíma (mondjuk a magas páratartalom nem..), a csodálatos, buja, trópusi növényzet, az emberek nyitottsága, és a szokatlanul ÉLŐ városiasság.
Az amerikai városokban mindig éreztem valami elidegenítőt, beton, felhőkarcolók, üvegpaloták, kicsi belváros, autós közlekedés..az igazán nagyvárosokat leszámítva nem pezsegnek, élnek, sétálnak az emberek az utcán, nem tudsz embereket "figyelni" egy kiülős kávéházban ülve, mint például Olaszországban. Nem veszekednek az utcán, nem ugrálnak, hullahoppkarikáznak gyerekek, nem esznek, alszanak a padokon ülve az öregek, nem andalognak a fiatalok, nem sakkoznak, kártyáznak a kiskocsma teraszán a férfiak. Nekem ez hiányzott.
Persze, legyek vérbeli jó európai is, és mondjam fennhangon: hiányoztak a régesrégi épületek, a történelem..nem, az sokkal kevésbé hiányzott, bár kétségtelen, hogy olyan helyeken, ahol az emberek évszázadok óta élnek, beleivódnak a falakba a történetek, az is pezseg a levegőben, ami már nincs.
No, de San Antonio magasztalását folytatva..hogy ne kanyarodjak el már megint..ITT volt élet..jójó, történelem is, ezt alant írtam is..
Ebben a városban minden lüktetett, és ezt valahogy olyan jó érzés volt látni és tapasztalni..igen, a spanyol-barokk erőd tetszett a legjobban..igen, a mexikói zenészek, boltok, emberek..igen, a színek, a növények, a dalok..
Pedig itt is voltak felhőkarcolók, meg beton is.
Alant a képeken- az egyik legszebb sétány, a Riverwalk, folyómenti éttermekkel, hajókkal.
A Hemisphere- kilátótorony és előtte egy vízesés-park.
Megtudhatjátok, mit lehet készíteni üres kólásdobozokból (már aki iszik ilyen gusztustalanulegészségtelenborzadványokat), láthatjátok a híres tulai tolték harcos szobrának másolatát a torony előterében terpeszkedve, meg néhány sztárfotót rólunk. A hasam nagy, azt ne nézzétek!

..és folyt.köv..

San Antonio, Texas