Napi falat

Aki behódol, az alkalmazkodásban lényét feladja és végül elveszti.
Aki nem hódol be, lényét megtartja, de nem tud vele mit kezdeni,
mert egyedül áll.
Valaki vagy él, és az élet ára a beszennyeződés, vagy nem akar beszennyeződni,
de akkor az életről kénytelen lemondani.”

/ Hamvas Béla: Töredék /

12. nap- Lima, Larco Herrera múzeum

Utolsó napunk Peruban..telve voltunk élményekkel, nehéz túrákkal, magaslatokkal..
Valami "snasszra" vágytunk, amíg éjszaka induló repülőgépünk hazarepít. Séta a városban, ebéd, nézelődés, múzeum.
Olyan meglepő, mert valahogy itt mindenhol találkozik az ember valami felismerés-félével..vagy csak én voltam rá kihegyezve nagyon, nem tudom..
A múzeum egy kevéssé turistanegyedben van, nagy nehezen megtaláltuk, ugyanis a taxisnak fogalma sem volt róla, hogy létezik..mutogattam bőszen az útikönyvet, mondtam a címet, hiába.
Hihetetlen érdekes volt..és szerencsére az itt eltöltött két óra alatt a gyerekek épp aludtak (Anna Gábor, Abi az én ölemben), így nyugodtan, ám némiképp leterhelve megnézhettük a kiállítást.
Fantasztikus betekintést nyújt a preinka kultúrába, főként az agyagművességről kaphatunk itt meglehetősen átfogó képet. Talán a legnagyszerűbbek a Moche-kultúra agyagedényei, de látható itt a Nazca-, Chimu-kultúra idejéből is kiállítási darab.
A múzeum egy egyedülálló erotikus kiállítással is büszkélkedik, a preinka és inka időkből fellelt agyagedényeket mutatja be.
(aki prűd, most csukja be a szemét:-))
Olyan fura..valahogy ezekben az indián agyagedényekben fellelhető az egész életük, világnézetük..megörökítették a szeretkezést, szülést, szoptatást, a halált, a harcokat, az emberáldozatokat, harcosokat, isteneket formáznak az ivóedények..
Vajon a mi tárgyaink mit tükröznek a mi világlátásunkból és szellemiségünkből? Vagy tükröznek valamit egyáltalán? A kancsó már "csak" kancsó, vagy kifejez még valamit ezen kívül?
Az erotikus edények talán a legérdekesebbek. Szerintem egyáltalán nem pornográfak és profánok, hanem inkább azt a misztikus egységet fejezik ki, amely teljesen jelenlévő az indián kultúrában. Pachamama és Pachapapa szeretkezése egy spirituális egység jelképe, tűz és víz, jin és jang, ég és föld között.
Érdekes a halál erotizmusa is..ha olvastad az Utas és Holdvilág-ot, megérted, miért.
De túllépve ezen is, a halál számukra nem a véget, hanem valami újnak a kezdetét jelentette, a "tovább élést"- ez tükröződik a szeretkező csontváz arcán is. Nem vicsorgó, félelmetes halál ez, inkább egy "velünk együtt élő", közvetlen halál- az élet része.

Végezetül álljon itt Hamvas Bélától néhány gondolat.

A PERUI VÁZÁK ESZTÉTIKÁJA
(részletek)

I.

Amikor a századforduló idején a festészet, szobrászat, iparművészet, pszichológia, etimológia, szociológia, történelem, zene, költészet a primitív ember világa felé fordult, tulajdonképpen az európai szellemiségnek az európain kívül lévő kultúrák iránti helyzete változott meg. Európa a primitívséggel mindig fenntartotta kapcsolatát. A naturalizmusban ez kézzelfogható. De a romantikában is az, hiszen a romantika a paradicsomi élet kultuszának egy neme volt. A klasszicizmus virágzása idején szintén megvolt az érintkezés a népművészettel és a rokokó pásztordivatja sem volt más, mint a rafinált korszak primitivizmusa. A pietizmus állandóan hivatkozott arra, hogy homo naturalis christianus - a XVII. és XVI. század sem szűnt meg sohasem gondolni az emberiség őshelyzetére. Ezeken a kapcsolatokon át a primitív ember mindig mintaképnek látszott. Az őshelyzet eszményi idill volt - minden XX. század előtt lévő felfogás az ősember életében a tökéletes boldogságot látta. Rousseau csak kifejezte azt, amiben az európai ember századok óta hitt, és amiben azóta is hitt minden romantikus és naturalista művész vagy gondolkozó: a természethez való visszatérésen mindenki a földi mennyország megvalósulását értette.

A XX. század elején ez a felfogás teljesen megváltozott. Felfedezők, akik feltárták Afrika belsejét, a brazíliai erdőket, Ausztrália és Polinézia szigeteie, Ázsia fennsíkjait; etnológusok, akik évekig éltek a primitívek között; pszichológusok és nyelvészek, akik a prehisztorikus görög, a néger, maláj, indián, őskínai művészetből merítettek - egyszerre megszűntek eszményi boldogságot látni az ősember életében. A viszony meváltozott. Azelőtt a fehér ember irigykedő rajongással gondolt az őserdőben élő négerre és indiánusra: ma kiderült, hogy a dzsungel nem paradicsom, és az ősember élete egyáltalán nem idill. Ami a primitív ember életét az állat fölé emelte, az csak a nagyon laza kölcsönös segítség és a rendkívül kétes értékű szerszám volt. Egyébként éppen úgy ki volt szolgáltatva az őserdőnek, mint bármely más élőlény. A primitív ember a szükségszerűség rá nem beszélhető és feltétlen kényszerében élt egy állandó veszéllyel terhes időben, és a boldogságot éppen olyan kevéssé ismerte, mint a mai.

Van azonban az új század felfogásának más, lényegesebb,a fehér embert közelebbről érdeklő eredménye. A primitív, amikor a mainál mérhetetlenül nehezebb, kevésbé biztosított, veszélyesebb életet élt, ugyanolyan mérhetetlenül közelebb állott a valósághoz. Ma az ember a világot szűrve, szelídítve, megenyhítve, civilizálva kapja, használatra és élvezetre készen. A mai ember már nem is látja a valóságot, nem is láthatja: az őserdőben rejlő vadság annyira csökkent, hogy már el is veszett. A városban felnőtt ember nem is ismeri az éjszakát, a csendet; a háború ma kivételes állapot; a vadászatot mészárosok végzik a vágóhídon; a ruhaszövést munkáslányok a gyárban. A mai világ másodlagos. Az ősember valósága primér. Még szemben áll a világ őselemeivel: az élet minden nehézaségével és örömével, kegyetlenségével és áldásával. Többet kellett adnia, többet kapott: közvetlenül adott, és közvetlenül kapott. A primitív ember élete telt volt. Mivel? - élettel. Azzal, ami ma hiányzik, aki épen és egészen, közvetlenül és csak a sárban, éjszakában, csendben, vadászatban, szövésben van, ami az életben elsődlegesen szükségszerű, ami nem aszfalt, automobil, hivatal, pénz, kereskedés, könyv, hanem föld, hosszú gyaloglás, életveszélyes vállalkozás, nyereség, kultusz és vallás.

Hamvas Béla- Az ágy

Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb. Az aranykorban az volt az öröm, hogy az egész föld intim volt, mint a gyümölcsös. Ezért hívta az aranykort a Thora édenkertnek. Később voltak uralkodók, akik megkísérelték, hogy birodalmukban a paradicsomi békét megőrizzék. A kínai Jü volt ilyen császár, és minden bizonnyal Echnaton fáraó. A különös, hogy az aranykori intimitás eltűnésének arányában az emberi lét is megzavarodott. Mintha a béke és a csend között valami eddig nem tudatosított összefüggés lenne. Nem tudni pontosan, hogy a kör milyen mértékben vált egyre szorosabbá. Még nemrég volt néhány földesúri birtok, aztán csak tanya, kastély, vagy virágoskert, vadászlak az erdő közepén, vagy világítótorony a szirten. Voltak, akik legalább kis szobájukat akarták megmenteni. A meghittség utolsó állomása az ágy. A paradicsomból ez maradt. Az ember a földről kiüldözte önmagát, de ez a kis hely még a kuckóban, ahová elbújhat egy cseppet aranykorából élni, ha kint zúg is a motor, a szomszédban vinnyog a rádió, belül a zaklatottság nem simult el, az óra mindig ketyeg, és a lelkiismeret háborog, de bevonhatja magát e különös burokkal, a párnára dőlhet, mint egykor nyári délután az árnyékban fejét a tigris hasára hajtotta az illatos fügefa alatt.

Életünk koordináta-rendszere az oszlop és az ágy. Az oszlop az út fölfelé, hajthatatlanul fölfelé, az ébrenlét és az éberség és a tudat és a nappal. Az oszlop tartja az eget a földön, vagy ami ugyanaz, a földet az égen. Gondolkozni annyi, mint merőlegesnek lenni és a földet az éggel összekötni. Ágyban lenni annyi, mint vízszintesnek lenni, aludni és megnyugodni a kiegyenlítődésben. Visszabújni az éjszakába, az anyába, ahonnan származott, minden reggel megszületni, oszloppá lenni és este abban a metamorfózisban, amelynél nincsen természetesebb és rejtélyesebb, újra vízszintessé lenni. Oszlop annyi, mint individuum, ágy annyi, mint elolvadni a közösben. Házastársakban, amikor egy ágyban alszanak, az esszenciák kicserélődnek, férfi és nő egymást áthatja (inkvalálnak, mint Böhme mondja), az együttalvásban válnak egyre hasonlóbbakká, vagyis egyre egyénibbé, ahogy Saint-Martain írja: az egyesülésben elhatárolódni és az elhatárolódásban egyesülni, distinguer pour unir. Az ember, ha éjszaka felébred, nem is tud különbséget tenni önmaga, és aközött, akivel alszik.

Semmi sem érthetőbb, mint a gond, amivel az ember az ágyat megalkotta, ahogy föléje védelmet épített, mert a ház az ágy héja, ahogy évezredeken át kigondolta a rugót, a matracot, letakarta fehér lepedővel, fosztott lúdtollból készült párnát helyezett el rajta, paplant vagy takarót vagy dunyhát, és nincs érthetőbb, mint a kultusz, amivel az ágyneműt mossák és mángorolják és vasalják, reggel az ablakba teszik a napra és a szélbe. A világ rupaloka, mint a hinduk mondják, a hely, ahol a dolgok vannak. De ha az ember a házba lép, rögtön tudja, az ottlakók az aranykorral milyen viszonyban állnak. A házak és a lakások többségben olyanok, hogy le sem lehet ülni, egyetlen meghitt hely sincs, van itt divat, hencegés, higiéné, csak meghittség nincs. Az ágy eltűnt, csak a fekhely maradt, nem lehet sem nászt tartani, sem szülni, sem meghalni. Az alvásból a biológiai aktus maradt. Intimitás nélkül élünk, a lakás szállás, otthon lenni szentimentalizmus. Kajüt-egzisztenciák, úton vagyunk, de senki sem tudja, hová megy, és nincs utazás, csak közlekedés. Az utcán alszunk, és a kirakatablakon a függönyt valószínűleg csak álszeméremből húzzuk össze.