Talán túlságosan reklámszagú- de igaz!!!!!!!!! Hogy hol fogok élni, nem tudom..de egyszer Peruban, az biztos..

Egy kis nosztalgia Macchu Pichuról

Közkívánatra a perui ételekről- szubjektív gasztronómia

Aki engem ismer, az tudja rólam, hogy ha szeretek valamit/valakit, azt teljes odaadással teszem. Valahogy így voltam Peruban is, olyannyira szubjektív szemüveg alá kerültek az ételek, hogy magam sem tudom, valójában finomak-e..de azt hiszem, igen..
Az első dolog, amit rögtön leírok, mert az emberek nagy részét ez érdekli..:-))
Megettük-e a tradicionális perui ételt, a sült tengerimalacot?
A válaszom: nem. Gusztustalanul néz ki az egészben megsütött kis rágcsáló, égnek meredő négy sült lábacskájával és apró fejével..Számtalan változatban készítik, de..nem..nem csúszott le.
Aztán esznek itt még alpakkát is, emezt pedig etettem, cirógattam, beleburkolóztam a szőréből készült ruhákba, fotóztam..valahogy emiatt megkóstolni sem akartam.
Az ízvilág enyhén fűszeres, szerintem elég közel áll a mi ízlésünkhöz.
Van itt finom Titikaka-tavi pisztráng, ez is tradicionális ételféleség, és nagyon finom, nem is néz ki gusztustalanul. Számtalan változatban készül.
Cheviche-ez egy pácolt nyers halétel-féleség, ez is fincsi.
Mivel ez a krumpli és a kukorica őshazája, számtalan változatban fellelhető e két féle eledel, és nagyon, nagyon finomak. A kedvencem a főtt kukorica (aminek kb.háromszor akkora szemei vannak, mint a hazainak), ezt friss juhsajttal adják, néhol salátával.
Aztán indiánmódra természetesen a babfélék, ezekből is rengeteg van, saláták, levesek, pürék.
Inka eledel a quinoa, van, aki szereti, de nekem kissé vad az íze..Egészséges, ezért a gyerekeimbe tömöm bőszen, jómagam inkább kihagyom.
Finom ital a pisco, a helyi pálinka, elég erős, különösen kokacukor vagy kokalevél után kellemesen bódult tőle az ember:-)). (Ez csak vicc volt)
Érdekes ital az inkák szent itala a chicha, amely egyfajta kukoricasör, és lilás-vöröses színű. Ebből a kukoricafajtából készül egy édes pudingféle is, az állaga leginkább a sűrű kínai levesére emlékeztet, érdekes, édes ízű, azok közé az ételek közé tartozik, amelyek kizárólag Peruban finomak:-)
Aztán rengeteg finom péksütijük van még, kézi készítésű, egyik-másik kemencében sütött- elfeledett ízek kelnek életre általuk.
Annáék imádták a manát, ami egyfajta puffasztott kukorica, óóóóriási pufiszemeket kell elképzelni..Nénik árulják utcakövön ülve, hatalmas zsákokból.
Ízes a sült bárány, amit az asszonyok a batyujukból tépve kínálnak- nem túl bizalomgerjesztően néz ki, de az íze kárpótol..
És persze a rengeteg déligyümölcs, finom, lédús, ezekből frissen facsarják az üdítő leveket.
Titikaka-tavi étel a nád rostos szára.
Ami engem megfogott itt, az a hitelesség, újra..Nincsenek "pancsolt" ízek, E-formulák, ízfokozók. A szabadon tartott állatok húsának az íze (bár nem vagyok egy nagy húsevő) teljesen más a mi agyonantibiotikumozott, hormonkezelt állatainkétól. A friss, zsíros tej íze, a kézi dagasztású kenyéré..ezeket a mi nagy civilizációnkban valahogyan elfeledtük..
Mint ahogyan az evés élvezetét is, mert ahogy kezdünk leszokni az evés rítusáról, úgy kezdjük megszokni az uniformizált ízeket is, a gyorséttermeket. Talán ezért csupaszítottuk mára az evést vegetatív funkcióvá- pedig régen ennek is szakrális és közösségi ereje volt...Olvassatok bele Hamvas Bélának A bor filozófiájába..
Megpróbálok előkotorni néhány étel-képet, ha vannak..

12. nap- Lima, Larco Herrera múzeum

Utolsó napunk Peruban..telve voltunk élményekkel, nehéz túrákkal, magaslatokkal..
Valami "snasszra" vágytunk, amíg éjszaka induló repülőgépünk hazarepít. Séta a városban, ebéd, nézelődés, múzeum.
Olyan meglepő, mert valahogy itt mindenhol találkozik az ember valami felismerés-félével..vagy csak én voltam rá kihegyezve nagyon, nem tudom..
A múzeum egy kevéssé turistanegyedben van, nagy nehezen megtaláltuk, ugyanis a taxisnak fogalma sem volt róla, hogy létezik..mutogattam bőszen az útikönyvet, mondtam a címet, hiába.
Hihetetlen érdekes volt..és szerencsére az itt eltöltött két óra alatt a gyerekek épp aludtak (Anna Gábor, Abi az én ölemben), így nyugodtan, ám némiképp leterhelve megnézhettük a kiállítást.
Fantasztikus betekintést nyújt a preinka kultúrába, főként az agyagművességről kaphatunk itt meglehetősen átfogó képet. Talán a legnagyszerűbbek a Moche-kultúra agyagedényei, de látható itt a Nazca-, Chimu-kultúra idejéből is kiállítási darab.
A múzeum egy egyedülálló erotikus kiállítással is büszkélkedik, a preinka és inka időkből fellelt agyagedényeket mutatja be.
(aki prűd, most csukja be a szemét:-))
Olyan fura..valahogy ezekben az indián agyagedényekben fellelhető az egész életük, világnézetük..megörökítették a szeretkezést, szülést, szoptatást, a halált, a harcokat, az emberáldozatokat, harcosokat, isteneket formáznak az ivóedények..
Vajon a mi tárgyaink mit tükröznek a mi világlátásunkból és szellemiségünkből? Vagy tükröznek valamit egyáltalán? A kancsó már "csak" kancsó, vagy kifejez még valamit ezen kívül?
Az erotikus edények talán a legérdekesebbek. Szerintem egyáltalán nem pornográfak és profánok, hanem inkább azt a misztikus egységet fejezik ki, amely teljesen jelenlévő az indián kultúrában. Pachamama és Pachapapa szeretkezése egy spirituális egység jelképe, tűz és víz, jin és jang, ég és föld között.
Érdekes a halál erotizmusa is..ha olvastad az Utas és Holdvilág-ot, megérted, miért.
De túllépve ezen is, a halál számukra nem a véget, hanem valami újnak a kezdetét jelentette, a "tovább élést"- ez tükröződik a szeretkező csontváz arcán is. Nem vicsorgó, félelmetes halál ez, inkább egy "velünk együtt élő", közvetlen halál- az élet része.

Végezetül álljon itt Hamvas Bélától néhány gondolat.

A PERUI VÁZÁK ESZTÉTIKÁJA
(részletek)

I.

Amikor a századforduló idején a festészet, szobrászat, iparművészet, pszichológia, etimológia, szociológia, történelem, zene, költészet a primitív ember világa felé fordult, tulajdonképpen az európai szellemiségnek az európain kívül lévő kultúrák iránti helyzete változott meg. Európa a primitívséggel mindig fenntartotta kapcsolatát. A naturalizmusban ez kézzelfogható. De a romantikában is az, hiszen a romantika a paradicsomi élet kultuszának egy neme volt. A klasszicizmus virágzása idején szintén megvolt az érintkezés a népművészettel és a rokokó pásztordivatja sem volt más, mint a rafinált korszak primitivizmusa. A pietizmus állandóan hivatkozott arra, hogy homo naturalis christianus - a XVII. és XVI. század sem szűnt meg sohasem gondolni az emberiség őshelyzetére. Ezeken a kapcsolatokon át a primitív ember mindig mintaképnek látszott. Az őshelyzet eszményi idill volt - minden XX. század előtt lévő felfogás az ősember életében a tökéletes boldogságot látta. Rousseau csak kifejezte azt, amiben az európai ember századok óta hitt, és amiben azóta is hitt minden romantikus és naturalista művész vagy gondolkozó: a természethez való visszatérésen mindenki a földi mennyország megvalósulását értette.

A XX. század elején ez a felfogás teljesen megváltozott. Felfedezők, akik feltárták Afrika belsejét, a brazíliai erdőket, Ausztrália és Polinézia szigeteie, Ázsia fennsíkjait; etnológusok, akik évekig éltek a primitívek között; pszichológusok és nyelvészek, akik a prehisztorikus görög, a néger, maláj, indián, őskínai művészetből merítettek - egyszerre megszűntek eszményi boldogságot látni az ősember életében. A viszony meváltozott. Azelőtt a fehér ember irigykedő rajongással gondolt az őserdőben élő négerre és indiánusra: ma kiderült, hogy a dzsungel nem paradicsom, és az ősember élete egyáltalán nem idill. Ami a primitív ember életét az állat fölé emelte, az csak a nagyon laza kölcsönös segítség és a rendkívül kétes értékű szerszám volt. Egyébként éppen úgy ki volt szolgáltatva az őserdőnek, mint bármely más élőlény. A primitív ember a szükségszerűség rá nem beszélhető és feltétlen kényszerében élt egy állandó veszéllyel terhes időben, és a boldogságot éppen olyan kevéssé ismerte, mint a mai.

Van azonban az új század felfogásának más, lényegesebb,a fehér embert közelebbről érdeklő eredménye. A primitív, amikor a mainál mérhetetlenül nehezebb, kevésbé biztosított, veszélyesebb életet élt, ugyanolyan mérhetetlenül közelebb állott a valósághoz. Ma az ember a világot szűrve, szelídítve, megenyhítve, civilizálva kapja, használatra és élvezetre készen. A mai ember már nem is látja a valóságot, nem is láthatja: az őserdőben rejlő vadság annyira csökkent, hogy már el is veszett. A városban felnőtt ember nem is ismeri az éjszakát, a csendet; a háború ma kivételes állapot; a vadászatot mészárosok végzik a vágóhídon; a ruhaszövést munkáslányok a gyárban. A mai világ másodlagos. Az ősember valósága primér. Még szemben áll a világ őselemeivel: az élet minden nehézaségével és örömével, kegyetlenségével és áldásával. Többet kellett adnia, többet kapott: közvetlenül adott, és közvetlenül kapott. A primitív ember élete telt volt. Mivel? - élettel. Azzal, ami ma hiányzik, aki épen és egészen, közvetlenül és csak a sárban, éjszakában, csendben, vadászatban, szövésben van, ami az életben elsődlegesen szükségszerű, ami nem aszfalt, automobil, hivatal, pénz, kereskedés, könyv, hanem föld, hosszú gyaloglás, életveszélyes vállalkozás, nyereség, kultusz és vallás.

Lima-Larco Herrera múzeum

11.nap- Sacred Valley- Szent Völgy 2.

Machu Picchu után az emberben kialakul egyfajta jóllakottság-érzés Peruval kapcsolatban. Valóban ez a "csúcsélmény", nemcsak a szépsége, hanem valami megmagyarázhatatlan dolog miatt is.
Reggel felkerekedtünk, vissza Cuscóba a Szent Völgyön keresztül. Igyekeztük még megőrizni azt a "valamit", ami odafent kapott el bennünket. Érdekes volt visszanézni, elnézni az embereket a vonaton, akik mind onnan jöttek lefelé. Egy helyes francia srác a barátnőjével, aki tolókocsival tette meg az utat lefelé, és aki Isten tudja hogyan jutott fel a meredek lépcsőkön, hogyan ment végig a keskeny utakon a szédítő mélység fölött..Egy biztos, valami olyan öröm volt az arcán, hogy kevés szó tudja ezt leírni..milyen érzés lehet, amikor minden körülmény ellenére egy álom teljesül..
Vagy egy szívbeteg öreg férfi, aki lépésenként állt meg pihenni a felfelé tartó úton, hangosan sípolva vette a levegőt..Vajon ő mit érezhetett, amikor először megpillantotta a Nap lányainak otthonát?
Az utunk átvezetett Moray-on, itt újra elámultam..egy mély völgykatlanban található az a különleges "laboratórium", melyet az inkák építettek. Koncentrikus körökből álló , lefelé mélyülő csodakert, minden egyes szintjén más mikroklíma uralkodik, így hajdanán itt kísérleteztek azzal, hogyan neveljenek és honosítsanak meg itt különféle éghajlatokon élő növényeket. Meglehetősen fullasztó érzés le-és felmászni, azaz (különösen gyerekkel a kezünkben) elég rendesen igénybe vette a lábizmainkat..
Odalenn a kör középpontjában valami különös energiamező van- elég, ha csak a minimalista művészetre gondolunk, és rögtön megértünk belőle valamit, ha a középpontba állunk. Régi tudás, ezt is elfeledtük a bonyolult kis világunkban.
Itt, és a körön kívül lévő oltáron mutattak be áldozatokat Pachamamának, a Földanyának.
Majd Salinaras sólepárlója következett- ez is inka építmény, egy hegyoldalban található, és az itt futó sós kis patakból nyerték ki az étel ízesítőjét, egyszerű lepárlással.
Ez a két hely meglehetősen profán céllal "készült", mégis lenyűgöző, és valahogy szellemmel teli, mindazt a világlátást, szellemi nagyságot tükrözi, melyet az inkák képviseltek.
Gondoljunk csak bele..ha ezer év múlva ellátogatnának a mai sólepárlókba, kutató laboratóriumokba, vajon mit tükröznének a jövő nemzedékének a mi bonyolult technikai berendezésekkel teli, ámde szellemmel kevéssé átitatott helyeink?
Bár..ki tudja..most, hogy ezt leírtam, már nem is vagyok annyira biztos benne, hogy semmit..:)
Chincherro egy kedves és nagyon szegény kis falu, tele kedves emberrel és egy olyan templommal, amely a csarodai tökéletes párja lehetne. El is határoztam, hogy szorgalmazni fogom ezen két falu testvérfaluvá való választását..:-)))
Estére érkeztünk Cuscóba, és még egy utolsó sétát tettünk a városban, megcsodálva az inka falat, és megannyi gyönyörűséget, elvegyültünk a kevésbé túristás negyedekben az emberek között.
Született itt egy kép..megrázó volt egy pillanatra. Egy szegény kisfiú pucolja a vele egyidős gazdag kisfiú cipőjét..öltönyös apuka föléjük hajol, és mutogatja, hol koszos még a cipő..No comment, nézzétek meg..
A kedvencem pedig az aranyfogú próbababa..

Sacred Valley- Szent Völgy 2.

10.nap- Machu Picchu

Megint visszakanyarodok itt Ismeretlen bejegyzésére..arra, amikor is a "csúcsélményről" volt szó..
A Machu Picchuról nagyon nehéz ezért írni. A történetének mindenki utánajárhat. A képeket megnézheti, amelyek ott születtek.
A csúcsélményt viszont sem megosztani, sem lefényképezni nem lehet..Talán ezért érzem azt, hogy az itt készült képek nagy része nem olyan, mint ahogyan láttam, éreztem ezt a helyet.
Be kellett járni, fel kellett mászni, meg kellett élni, el kellett fáradni benne, meg kellett telni vele. Ez az én saját kis csúcsom volt, megtapasztalni a saját magasságélményemet, a "saját Machu Picchumat".
Be kellett menni a házakba, meg kellett töltekezni, múlttal, jelennel.
Talán nem is az a lényeg, mennyire magasra épült, mnnyire szédítő, mennyire elképesztő mestermunka, milyen lelkiségből, indíttatásból épült..
Hanem annak, aki oda felmászott, mit jelent, mit hoz az életébe.
Régen olvastam egy könyvet, kissé ponyva-ezotéria ízű, de mint mindenben, ebben is van egy mag. Shirley McLaine írta meg az élményeit Machu Picchuval kapcsolatosan. Azon gondolkodtam, mennyire más, mint az enyém, és nagy valószínűséggel bárki más tollat ragadna,aki itt volt, teljesen más nézőpontból közelítené meg ezt az élményt.
Ezért gondolom azt, hogy nincs lakóház-szint és csúcs-szint, mindenkinek a maga útján van egy kis csúcs, amit megélhet itt.
Itt? Bárhol máshol a világon, ahol elgondolkodik.
A régi szakrális helyek ma már mind nyitottak, de szerintem épp ezért a mai világban szakrális lehet egy sportstadion is, ha kellő tudatossággal lépünk be oda.
Képek alább...

Machu Picchu