Hét végén ismét a Conner Prairie múzeumban jártunk a gyerekekkel. Van ott egy indián telep, egy Delaware indián avat be népének máig is élő szokásaiba. Tapintatos, ha kérdezzük, felel, de nem "tukmál" sem filozófiát, sem hagyományt.
Minden alkalommal megállunk egyet énekelni, zenélni, dobolni vele- ő a vízidobját pergeti (mely egy rézedény, 1/3 részéig vízzel megtöltve), és állatbőr van rá kifeszítve, melyet használat előtt megnedvesít, hogy a bőr be ne repedjen az ütésektől. Kis tökből készült csörgőt ad a kezünkbe, melyben az eredeti magok vannak, ezek csörögnek, nyele tele csodás gyögyfűzött mintával, tetején lószőr csomó. Mikor kérdezem, hogyan tanulható ez a gyönyörű hímzés, csak annyit mond, életforma- megtanulod, s mint egy rutin, csukott szemmel megy-egyfajta meditációban. Elképesztő, hogy ilyet emberi kéz művel..
A dalok pergő ritmusúak, az ének mindig kicsit fájdalmas, nyekergő, elnyújtott, olyan, amit utánozni is csak csukott szemmel lehet- ezzel is kizárva a hétköznapi valóságot..Hihetetlen élmény belekerülni egy ilyen bűvkörbe, egy másfajta, sokkal kevésbé földi valóság érzetét adja.
Búcsúzáskor csak ennyit mond, Delaware nyelven: LAH-pee k-NOWL-wich, ami annyit tesz, "bízom abban, hogy még látjuk egymást"..
Az indiánoknak ugyanis nincs szava a búcsúra, mert úgy tartják, túl végleges.
Bízom abban, hogy látjuk még egymást.
Így köszönnek el.
Azt hiszem, én is így fogom tenni, Amerika.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése