Szabó Lőrinc- A belső végtelenben

Szellemem néha a test ágyába merül le
és elivódva, mint a por, mit beveszek,
nézi, bent, szivacsos éjszakába kerülve,
hol a hús eleven tájai ködlenek,

nézi, kábultan és mélyebben, mint szerelmes
test tudja csápjait titokban nyújtani,
azt a kegyetlen és örök gépet, amelyhez
parancsait az ész hiába küldözi.

"Állj meg!" kiáltom, és: "Ne fájj!" s: "Tedd
ezt!" Hiába,
a vak gép odabent csak zörömböl tovább
és akaratomon belül, magába zárva,
külön törvény szerint él bennem egy világ.

-Utaztál valaha, álmodban, képzeletben,
a vér sodrán, amely mint bolond vízesés
föl és alá kering a tűzpiros erekben?
Jártad a szennyek és csodák útjait? És

értettél valamit? Láttad, hogy ég sehol sincs?
Nézted már villogó, álmatlan agyadat,
a szörnyű üzemet, melynél különb pokol nincs
s melyben töviseit termi a gondolat?

Nézted, hogy indul a betegség ostromodra?
S hogy fú vad trombitát benned a szenvedély?
Láttad, hogy hal a láng keserű füstgomolyba?
Láttad, merre lakik a tündértestű kéj?

S láttad, a villamos és feszült idegekben
hogy futnak idegen parancsok szerteszét,
parancsok, melyeket ha megkap, beleretten
híres, nagy lelked, és érzed, hogy nem egyéb,

nem több akaratod, e dölyfös, hiú szolga,
mint érzékeny lemez vagy néma óralap,
amelyről az erők birkózását szorongva
olvassa, míg lehet, a mérnök öntudat?

Ó, mily titokzatos szövetség, zsarnok állam
a test, melyben a szent, kormányzó kémia
erők és anyagok lüktető mámorában
teremt és alakít, mindennek rokona,

mindenség maga is-be vad és érthetetlen
és új világ vagyunk, mikor egyszerre, mint
barlangi utazó, a belső végtelenben
parányi szellemünk riadtan széttekint!