Kis összefoglalás az inka kultúráról

Peru északi részétõl Chile határáig, a tengerparton és az Andok hegyei között - fekvő területet kecsua indián népek lakták, amelyek Kr. u. 1200 körül a Titicaca tó környékén fejlett civilizációt teremtettek. Bár a mítikus hagyomány egy korábbi vallási világ emlékét is õrzi, maga az inka birodalom és vallása akkor született meg, amikor a félig legendás király és félisten, Manco Capac megteremtette a naptisztelet szellemében szervezett országát. Az inka vallási világ alapeszméje a napisten, Inti tisztelete, akit a birodalom távoli vidékein más-más alakban és néven is imádnak. Magának a birodalomnak a teokratikus gondolat volt a szervezõelve: az 'inka', mint istenkirály a Nap földi másaként vagy gyermekeként uralkodik népén, az istenek teremtõ és kormányzó világában pedig hasonló szigorú hierarchia érvényesül. Van az inka birodalom vallási életében egy titokzatos, elvont, teremtõ isten is: Virachocha az, az 'Égi Atya', akit a viharos tenger hullámaival azonosítanak. A késõi mitológiai spekuláció szerint az õ fia Inti napisten; míg neki gyakorlatilag csak mitológiája van, kultusza pedig nincsen, addig a napimádat az egész birodalom vallási életének alapja. Virachocha teremtõ Úr: a világot kezdetben óriásokkal népesítette be, majd azokat elpusztítva megalkotta az embert, az eget és a szivárványt, mint a világ legfontosabb 'szereplõit'.

A tenger- és égistenek állnak tehát a pantheon élén, a föld porából teremtett ember rendeltetése pedig pusztán annyi, hogy engedelmeskedjen az uralkodónak, mint földi istennek, szertartásaiban pedig szolgáljon az égi isteneknek. Igen jellegzetes, hogy az Andok terméketlen vidékén élõ kecsua nép vallási világában a termékenység- és vegetáció-kultuszok jelentõsége csekély: sokkal fontosabb azoknak az asztrális és természeti erõknek a kultusza, amelyek - 'kozmikus értelemben' - megszabják az emberi élet lehetõségeit egy kietlen és zord világban. A világ 'huacák', szellemi lények sokaságának az otthona: fák, források, kövek válnak isteni erõk hordozójává ebben a vallási szemléletben. Védõszelleme van az egyes törzseknek, nemzetségeknek, sõt az uralkodók mumifikált tetemének is, az ég és a föld, a villámlás, a mennydörgés és a földrengés pedig mindent áthat és életre, termékenységre serkenti a világot. Az inka felfogásban kétféle túlvilág van: az egyik a napisten világa, amely meleg és fényes, a másik viszont a hideg, a fagy, a sötétség birodalma. A túlvilági élet a földi élet folytatása: azt a 'rendet' õrzi, amely a földi világban is érvényesült.

Az inka világ vallási ünnepei a természet, a vegetáció fordulóihoz kapcsolódnak. Az isteneknek bemutatott áldozat étel és ital; igen ritka az állatáldozat, az emberáldozat szokása pedig alig bizonyítható. Az istenek, elsõsorban a napisten tiszteletére az inka világban szentélyeket emeltek, amelyek közül a szent tûz oltalmazására szolgáló templomok a legfontosabbak. A templomok zöme föld alatt van vagy terraszos építmények tetején: minden szakrális építmény létesítésének látható alapelve a napra való tájolás, a nap fényének alkalmas befogadása vagy kizárása. Az inka vallás világa egy tekintetben mindenképpen különleges: mivel e birodalom kultúrája nem alkotott az emberi közlendõ pontos lejegyzésére alkalmas írást, hanem csupán egy egyszerû memóriapótló jelrendszert (kipu-írás), ez a világ egyedüli, kizárólag orálisan létezõ vallási nagykultúrája. Pusztulása is döbbenetes gyorsasággal következett be: a spanyol hódítók néhány év leforgása alatt megsemmisítették a birodalmat, a misszionáriusok évtizedek alatt a hitvilág hagyományát; az inka vallás tartalmáról folklór-anyag és misszionáriusi beszámolók, valamint a tárgyi emlékek alapján van némi tudomásunk.