Megint visszakanyarodok itt Ismeretlen bejegyzésére..arra, amikor is a "csúcsélményről" volt szó..
A Machu Picchuról nagyon nehéz ezért írni. A történetének mindenki utánajárhat. A képeket megnézheti, amelyek ott születtek.
A csúcsélményt viszont sem megosztani, sem lefényképezni nem lehet..Talán ezért érzem azt, hogy az itt készült képek nagy része nem olyan, mint ahogyan láttam, éreztem ezt a helyet.
Be kellett járni, fel kellett mászni, meg kellett élni, el kellett fáradni benne, meg kellett telni vele. Ez az én saját kis csúcsom volt, megtapasztalni a saját magasságélményemet, a "saját Machu Picchumat".
Be kellett menni a házakba, meg kellett töltekezni, múlttal, jelennel.
Talán nem is az a lényeg, mennyire magasra épült, mnnyire szédítő, mennyire elképesztő mestermunka, milyen lelkiségből, indíttatásból épült..
Hanem annak, aki oda felmászott, mit jelent, mit hoz az életébe.
Régen olvastam egy könyvet, kissé ponyva-ezotéria ízű, de mint mindenben, ebben is van egy mag. Shirley McLaine írta meg az élményeit Machu Picchuval kapcsolatosan. Azon gondolkodtam, mennyire más, mint az enyém, és nagy valószínűséggel bárki más tollat ragadna,aki itt volt, teljesen más nézőpontból közelítené meg ezt az élményt.
Ezért gondolom azt, hogy nincs lakóház-szint és csúcs-szint, mindenkinek a maga útján van egy kis csúcs, amit megélhet itt.
Itt? Bárhol máshol a világon, ahol elgondolkodik.
A régi szakrális helyek ma már mind nyitottak, de szerintem épp ezért a mai világban szakrális lehet egy sportstadion is, ha kellő tudatossággal lépünk be oda.
Képek alább...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése