6.nap- Titikaka-tó, Uros úszó szigetei, Sillustani- civilizált szorongók-boldog szegények?

Igencsak kalandos nap volt ez, újabb túra az ismeretlenbe. Peru szép lassan fedi fel varázslatát az ember előtt, egyre mélyebbre és mélyebbre hatol minden kirándulás alkalmával valami felismerés, amely olyan magától értetődően ott él mindenben, hogy nem lehet nem észrevenni.
Uros-szigetek, Titikaka-tó. Hajóval közelítjük meg, perzselő nap. (a hajamon nincs Wella-zselé, így kócos vagyok, nem fotogén) A Föld legmagasabban fekvő taván (még küzdünk a fejfájással) rengeteg úgynevezett úszó sziget található.
A szegénység páratlanul leleményessé tesz..A tavon élő nádféle, a totora tőzeges földben élő gyökere meglehetősen vaskos. Ezt használják alapul az "építkezéshez". A szigetek valóban a tavon úsznak, alapja a tőzeg, és erre sok rétegben felhalmozott friss és száraz nád, keresztbe fektetve. Mivel ez folyamatosan rohad, évente pótolják a felső rétegeket. Hogy ne ússzon el ez a furcsa "föld", zsinórral, kövekkel lehorgonyozzák..
Itt élnek a tólakó urosiak..s hogy mire való még a nád? Ebből fonják hajóikat, házukat, ágyukat, használati tárgyaikat, megeszik (finom, mi is kaptunk kóstolót!)..
Szó szerint a vízen lebegve élnek, a talaj érdekesen süppedős.
Talán zavarja őket mindez? Soha nem láttam még ennyi boldog, elégedett arcot, kedvességet, őszinte ragyogást. Minden csupa barnás, nádszínű, csak ők színesek, vakítóan sokszínű ruháikban, hatalmas mosolyukkal.
És valahogy furán néznek ránk is..a nagy civilizációban mi túl szorongóak és elégedetlenek lettünk mindennel..olyan sok mindenünk van, és olyan kevésnek érezzük..ők, akik egy szövött házikóban élnek egy hatalmas tó közepén, hegyekkel körülvéve, a mindennapi fényt és meleget, haláldást olyan mérhetetlen hálával fogadják..és nem is értik, mi bajunk..mi az, hogy jelzálog-kölcsön, miért akarunk szebb, nagyobb autót, külföldi nyaralást, télikabátot, egyáltalán ki az a Dosztojevszkij és mi a fenétől szorong??
Hogy néz ki a kis sziget? 7 család, középen egy halnevelde, 7 fonott kunyhó, két nagy fazék- ez a konyha- az egész szigeté. Csend, nap, színek.
Nem mondanám, hogy a sterilitáshoz szokott testünk nem sikított néhanapján itt és Peruban úgy egyáltalán. De aki bármiben is hisz, az tudja, hogy nem egy marék földben sütött lángostól fog felfordulni. És mi is élünk még. Megettük, jó szívvel a nádat is, azt is, amit adtak. Meghallgattuk az énekeiket, megnéztük a táncukat, vigyorogtunk a bárgyú de kedves dalon, amit nekünk, hülye, szorongó turistáknak adtak elő.
Nekünk meg tanulnivalónk van tőlük. Napfényt.

Délután fáradtan, de mégis lelkesen felkerekedtünk volna Sillustaniba, ami egyesek szerint preinka temető, és nagy rejtélyek övezik..De az Andok mást tartogatott számunkra.. Életemben nem láttam még ilyen jégesőt, magasan a fellegek között..pár perc alatt olyan ítéletidő keveredett, hogy komolyan szorongani kezdtem abban a kis roncs-autóban, amivel mentünk..ami életében nem látott még téli gumit..amivel szakadékok felett kanyarogtunk odáig, de a jégeső olyan sűrű volt, hogy nem lehetett látni, merre megy..bárhová néztünk, lámák, hegyek..ki fog segíteni, ha bajba jutunk?
Nem tudom, de segített:-)..