12. nap- Lima, Larco Herrera múzeum

Utolsó napunk Peruban..telve voltunk élményekkel, nehéz túrákkal, magaslatokkal..
Valami "snasszra" vágytunk, amíg éjszaka induló repülőgépünk hazarepít. Séta a városban, ebéd, nézelődés, múzeum.
Olyan meglepő, mert valahogy itt mindenhol találkozik az ember valami felismerés-félével..vagy csak én voltam rá kihegyezve nagyon, nem tudom..
A múzeum egy kevéssé turistanegyedben van, nagy nehezen megtaláltuk, ugyanis a taxisnak fogalma sem volt róla, hogy létezik..mutogattam bőszen az útikönyvet, mondtam a címet, hiába.
Hihetetlen érdekes volt..és szerencsére az itt eltöltött két óra alatt a gyerekek épp aludtak (Anna Gábor, Abi az én ölemben), így nyugodtan, ám némiképp leterhelve megnézhettük a kiállítást.
Fantasztikus betekintést nyújt a preinka kultúrába, főként az agyagművességről kaphatunk itt meglehetősen átfogó képet. Talán a legnagyszerűbbek a Moche-kultúra agyagedényei, de látható itt a Nazca-, Chimu-kultúra idejéből is kiállítási darab.
A múzeum egy egyedülálló erotikus kiállítással is büszkélkedik, a preinka és inka időkből fellelt agyagedényeket mutatja be.
(aki prűd, most csukja be a szemét:-))
Olyan fura..valahogy ezekben az indián agyagedényekben fellelhető az egész életük, világnézetük..megörökítették a szeretkezést, szülést, szoptatást, a halált, a harcokat, az emberáldozatokat, harcosokat, isteneket formáznak az ivóedények..
Vajon a mi tárgyaink mit tükröznek a mi világlátásunkból és szellemiségünkből? Vagy tükröznek valamit egyáltalán? A kancsó már "csak" kancsó, vagy kifejez még valamit ezen kívül?
Az erotikus edények talán a legérdekesebbek. Szerintem egyáltalán nem pornográfak és profánok, hanem inkább azt a misztikus egységet fejezik ki, amely teljesen jelenlévő az indián kultúrában. Pachamama és Pachapapa szeretkezése egy spirituális egység jelképe, tűz és víz, jin és jang, ég és föld között.
Érdekes a halál erotizmusa is..ha olvastad az Utas és Holdvilág-ot, megérted, miért.
De túllépve ezen is, a halál számukra nem a véget, hanem valami újnak a kezdetét jelentette, a "tovább élést"- ez tükröződik a szeretkező csontváz arcán is. Nem vicsorgó, félelmetes halál ez, inkább egy "velünk együtt élő", közvetlen halál- az élet része.

Végezetül álljon itt Hamvas Bélától néhány gondolat.

A PERUI VÁZÁK ESZTÉTIKÁJA
(részletek)

I.

Amikor a századforduló idején a festészet, szobrászat, iparművészet, pszichológia, etimológia, szociológia, történelem, zene, költészet a primitív ember világa felé fordult, tulajdonképpen az európai szellemiségnek az európain kívül lévő kultúrák iránti helyzete változott meg. Európa a primitívséggel mindig fenntartotta kapcsolatát. A naturalizmusban ez kézzelfogható. De a romantikában is az, hiszen a romantika a paradicsomi élet kultuszának egy neme volt. A klasszicizmus virágzása idején szintén megvolt az érintkezés a népművészettel és a rokokó pásztordivatja sem volt más, mint a rafinált korszak primitivizmusa. A pietizmus állandóan hivatkozott arra, hogy homo naturalis christianus - a XVII. és XVI. század sem szűnt meg sohasem gondolni az emberiség őshelyzetére. Ezeken a kapcsolatokon át a primitív ember mindig mintaképnek látszott. Az őshelyzet eszményi idill volt - minden XX. század előtt lévő felfogás az ősember életében a tökéletes boldogságot látta. Rousseau csak kifejezte azt, amiben az európai ember századok óta hitt, és amiben azóta is hitt minden romantikus és naturalista művész vagy gondolkozó: a természethez való visszatérésen mindenki a földi mennyország megvalósulását értette.

A XX. század elején ez a felfogás teljesen megváltozott. Felfedezők, akik feltárták Afrika belsejét, a brazíliai erdőket, Ausztrália és Polinézia szigeteie, Ázsia fennsíkjait; etnológusok, akik évekig éltek a primitívek között; pszichológusok és nyelvészek, akik a prehisztorikus görög, a néger, maláj, indián, őskínai művészetből merítettek - egyszerre megszűntek eszményi boldogságot látni az ősember életében. A viszony meváltozott. Azelőtt a fehér ember irigykedő rajongással gondolt az őserdőben élő négerre és indiánusra: ma kiderült, hogy a dzsungel nem paradicsom, és az ősember élete egyáltalán nem idill. Ami a primitív ember életét az állat fölé emelte, az csak a nagyon laza kölcsönös segítség és a rendkívül kétes értékű szerszám volt. Egyébként éppen úgy ki volt szolgáltatva az őserdőnek, mint bármely más élőlény. A primitív ember a szükségszerűség rá nem beszélhető és feltétlen kényszerében élt egy állandó veszéllyel terhes időben, és a boldogságot éppen olyan kevéssé ismerte, mint a mai.

Van azonban az új század felfogásának más, lényegesebb,a fehér embert közelebbről érdeklő eredménye. A primitív, amikor a mainál mérhetetlenül nehezebb, kevésbé biztosított, veszélyesebb életet élt, ugyanolyan mérhetetlenül közelebb állott a valósághoz. Ma az ember a világot szűrve, szelídítve, megenyhítve, civilizálva kapja, használatra és élvezetre készen. A mai ember már nem is látja a valóságot, nem is láthatja: az őserdőben rejlő vadság annyira csökkent, hogy már el is veszett. A városban felnőtt ember nem is ismeri az éjszakát, a csendet; a háború ma kivételes állapot; a vadászatot mészárosok végzik a vágóhídon; a ruhaszövést munkáslányok a gyárban. A mai világ másodlagos. Az ősember valósága primér. Még szemben áll a világ őselemeivel: az élet minden nehézaségével és örömével, kegyetlenségével és áldásával. Többet kellett adnia, többet kapott: közvetlenül adott, és közvetlenül kapott. A primitív ember élete telt volt. Mivel? - élettel. Azzal, ami ma hiányzik, aki épen és egészen, közvetlenül és csak a sárban, éjszakában, csendben, vadászatban, szövésben van, ami az életben elsődlegesen szükségszerű, ami nem aszfalt, automobil, hivatal, pénz, kereskedés, könyv, hanem föld, hosszú gyaloglás, életveszélyes vállalkozás, nyereség, kultusz és vallás.